Spitzbergák Expedició 1985

A sportexpedíció elsődleges célja volt sífutóléccel végigsíelni a Spitzbergákat a legészakibb ponttól a legdélebbi pontig, saját szervezésben mindennemű támogatás, helikopter, motoros szán és ledobott élelmiszerdepó igénybevétele nélkül. A csapatnak nem volt különleges biztosítása, mentőrádiója, orvosa, és akkoriban nem volt GPS navigációs eszköz sem. Csak egy tájoló és a térkép és biztonságból egy vadászfegyver a medvék ellen. A viszonylag változatos, hegyekkel és fjordokkal szabdalt gleccserjégen és a völgyekben a tájékozódáshoz ez is elegendő volt. Az expedíció tagjai: Dékány Péter, Ozsváth Attila és én, Tarjányi István. Nekem volt már helyismeretem a sziget északi részét illetően.1983 nyarán két hónapon keresztül egy hegymászó expedíció tagjaként első megmászásokat hajtottunk végre az Atomhegységben. Élve a Spitzbergák törvény adta lehetőséggel kitűztük a magyar zászlót, birtokba vettük a területet. A következő expedíciókra gondolva egy depót hagytunk hátra, ami mind a mai napig ott van.
Az expedíció 1985 március 30.-án indult a Spitzbergák fő szigetén Pyramidenből sífutólécekkel a legészakibb pontra, Verlegenhuken-re (északi szélesség 80 fok 4 perc), amelyet 1 heti menet után április 5.-én el is értünk. A hőmérséklet ekkoriban -25 és -30 C fok körül volt még napközben is. A szokatlanul  decemberi időjárás miatt a tengerjégen gyakorlatilag nem volt hó. A sós jég tönkretette a szán talpát. A már akkor észlelhető globális felmelegedés miatt  a jég és hóviszonyok nagyon jelentősen eltértek a sokéves átlagtól és az előzetes várakozásainktól, ezért a legészakibb ponttól a tervezetthez képest más útvonalat kényszerültünk választani a sziget végigsíelésére. A térképen jelzettekhez képest a gleccserek vége 6-8 km-rel odébb volt. Felmerült a hazatérés gondolata is, de mivel a repülő akkoriban csak havonta egyszer járt a Spitzbergákra, nagy választási lehetőségünk nem volt. Meg kellett próbálni az eredeti célt minél jobban teljesíteni a roskatag szánnal. Könnyebb ezen az útvonalon sem volt. Dermesztő hideg és szél, sós jég, gleccserhasadékok százai, jegesmedvék a fjordokban, hegyre fel akár 800-1000 m szint majd újra le, keresztül a fjordokon néhol összetöredezett tengerjégen kellett átkelni, később néhol térdig gázolva a sós mocsárban. Félúton a szán maradékát elégettük és a legfontosabb felszerelést és a lehető legtöbb élelmiszert a hátunkra véve kb. 35 kg-os hátizsákokkal indultunk tovább dél felé. Kevés pihenőnappal és néhány kényszerpihenővel a hóviharok miatt. Néha még a sátrat is úgy kellett „kiásni” a körben felhalmozódó hófúvás alól. Útközben még a maradék nélkülözhető felszerelést is elhagytuk, 1 pár sífutócipő maradt.10 napig csak féladagokat ettek. A veszélyes hasadékokkal szabdalt részeken kötélbiztosítással kellett haladni és kilométereket kerülgetve keresni a helyes utat. Akkoriban nem voltak Gore-Tex és polár ruházatok. A viszonylag gyenge felszerelés legmelegebb darabja a házi készítésű pehelykabát volt. A csehszlovák sífutócipőt egy külső műszőrmével bélelt kamáslival tettük melegebbé. Útközben orr, arc, és fül fagyási sérüléseket szenvedtünk, nekem egy alkalommal két bal lábujjam belefagyott a cipőbe. A gyenge felszerelés okozta további nehézségeket ellensúlyozta a csapat kiváló hangulata és lelkesedése. A fennmaradt jegyzetek tanúsága és emlékeim szerint sem soha nem volt köztünk veszekedés vagy élesebb vita. A csapatot nem csak a kötél kötötte össze, hanem a közös álom és az egymásra utaltság is. A felszerelés hiányosságait ellensúlyozandó, ahol utunk során elhagyott prémvadászkalyibát találtunk, abban aludtunk és szárítkoztunk. 575 km-t megtéve 21 nap menet után április 30.-án értük el Soerkappnál a legdélebbi pontot. További kalandos visszasíelés és az Isbjornhamna lengyel kutatóbázison történt élelmiszer feltöltés után Barentsburgot útba ejtve május 22.-én értük el Longyearbyen-ben a Moszkvába induló repülőgépet. Az utolsó 2 hétre orosz benzinfőzőnk felmondta a  szolgálatot. Ahol használható kunyhót és „kályhát” találtunk, ott főztünk is. Május közepére az idő megenyhült és a tengermelléken, szakadó havasesőben gyakran napi 35-45 km-t is megtéve, a mai divatos szóhasználattal mondva expedíciónk igazi túlélőtúrává változott. Utunk során az északra menetet és a délről való visszatérést is beleszámítva 55 nap alatt 1121 km-t tettünk meg. A nehézségek ellenére mindegyikünknek igazi kaland is volt. Volt találkozásunk fókákkal, fókakölykökkel, milliónyi madárral, bálnákkal, jegesmedvékkel és nagyon barátságos emberekkel is azon a kevés kutatóbázison és bányásztelepülésen, ami ott található. Akkoriban ritka volt az ilyen jellegű expedíció. Az elsők lengyelek voltak 1936-ban. Utána 2 norvég párost követően tudomásunk szerint 1985-ben mi magyarok a negyedikek voltunk, akik sikeresen végig síeltük a Spitzbergákat. Jó előkészítése volt ez a későbbi extrém mászásoknak és expedícióknak.

A történet hitelességét a tárgyi emlékek, a több száz fénykép, a Spitzbergákon a menedékkunyhókban hagyott feljegyzések, a korabeli levelezés, a naplójegyzetek és az 1983-as expedíció még élő túratársai tanúsítják.

  
2007.01.25 
Tarjányi István
az expedíciók tagja